Home » » BTK Karácsony - Boldog Karácsonyt!

BTK Karácsony - Boldog Karácsonyt!


„Van a csoda... Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek. Csak ezek... Ez a karácsony csodája.”

Te vajon hiszel a karácsony csodájában? Hiszel a zöld fenyő varázsában?
Mi, a Blogturné Klub tagjai minden kétséget kizáróan hiszünk benne! S hogy bebizonyítsuk Nektek is, hogy létezik, egy rendhagyó, karácsonyváró turnézásra invitálunk Benneteket!

Tarts velünk advent első napjától egészen karácsony napjáig és láthatod: a csoda bizony létezik. Hiszen a könyvek életre kelnek, a szereplők megelevenednek, az elképzelhetetlennek vélt találkozások és kívánságok beteljesednek!

Mától kezdve minden nap megismerhettek egy történetet a Blogturné Klub tagjainak – és néhány igazán nagyszerű kedves vendégünknek – a tolmácsolásában, melyből kiderül, hogy az idei turnés könyvek szereplői miként készülnek a karácsonyra, hogyan várják az ünnepet, és vajon ők maguk hisznek-e a csodában.
Ha ügyes vagy, és rájössz, hogy melyik történet melyik szereplőt rejti, Téged is megérinthet a karácsony csodája, hiszen megnyerheted a fa alatt becsomagolt ajándékok egyikét!

S hogy mit is rejtenek ezek a csomagok? Ez maradjon meglepetés! Elvégre a karácsony a meglepetések ideje!

Jó szórakozást!
 



A főtér mintha jéggé vált volna. A máskor vörösben játszó díszkő, jégvirágok mintáját öltötte magára, a díszes kandelábereken világító, szikrázó fényfüzérek díszlettek, s a tér végén, mint egy mindenen őrködő strázsa, egy hatalmas, ragyogó karácsonyfa állt. Tetején arany és ezüst fényben csillámló csúcsdísz, mely a B T K betűket formázta.
   A tér két oldalát teljesen megtöltötték a díszes, kivilágított bódék, ahonnan édes, fűszeres forralt bor, csokoládé és valami fanyar fűszeres ital illatát hozta a szél. Úgy tűnt, a karácsonyi utcabál kezdetét vette.

Pikk, a vadásznő megszokta már, hogy mindig korábban érkezett, mint mások, így volt ideje mindent alaposan szemügyre venni, felmérni és mérlegelni. Ám ezúttal mégis úgy tűnt, hogy elkésett. A tér már tele volt nyüzsgő, nevetgélő emberekkel, gyerekekkel és... igen, még más lényekkel is...
   Pikk egészen furán érezte magát köztük. Idegennek, elveszettnek, kívülállónak. Ám ekkor egy kéz érintését érezte a vállán:
  Menjünk! Már várnak ránk – mosolygott rá Fakó, és elindultak az ünneplő emberek közé.

Mindeközben a tér másik felén, két fura alak perlekedni kezdett. Egyikük hasonlított kicsit a Mikulásra – bár tőle jóval szürkébb volt –, míg a másikuk színes, csillámpónik színével vetekvő ruházatában, erősen gesztikulálva magyarázott.
  Gandalf, nem, te nem hozhatod át őket, mert már megint Középföldén fogtok kikötni. Engedj oda, hadd nyissak én portált a többi dimenzióhoz!
  Nem, Magnus, te itt most nem jössz át!
   Magnusnak sem kellett több, gyorsan átszökellt Gandalf karja alatt, miközben egy gyors mozdulattal kővé varázsolta őt.
  Megint elkéstél, öreg… Hah! – nevetett fel. – De legalább van egy igazi kő gyalogunk. – Magnus körbefordult, és mintha piacon lenne, kínálgatni kezdte portékáját. – Valakinek sakkfigura? Valósághű méretekkel megáldva!
   Ekkor váratlanul integetni kezdett egy vörös hajú, szeplős, nyakigláb fiú, és amint közeledett a sakkbábuhoz, lelkesen csillogott a szeme.
  Majd én átsakkozom magam! – mondta, s közben megigazgatta barna kötött pulcsiját, majd figyelmét új szerzeményének szentelve, játszani kezdett vele. Cseppet sem zavarta, hogy csak egy figurája van.
   Magnus terhétől megszabadulva megkönnyebbült. Nem kellett többet az öreggel viaskodnia, úgyhogy most már nyugodtan nekikezdhetett a portál megalkotásához. Elővett néhány tervrajzot, amiken különböző portálok rajzai voltak, hozzájuk tartozó leírásokkal. Sőt, az egyik ábrán még színes évzárakat is felfedezett; szerencsére nem járt arra egy szemfülesebb, szakavatottabb személy. Kivéve persze a vörös fiút, aki elvitte a Gandalf sakkbábut, de a boszorkánymester szemében ő nem jelentett komolyabb fenyegetést, tekintve ügyetlenkedését. Bár…
      Magnus a meglehetősen bonyolult – létrehozandó – portáljának tervei között keresgélve, meg-megállt nézni a srácot, hogyan szenved, de amikor a kőtömb mozgásba lendült, meglepődve ugyan, de elismerően bólintott.
   A fiú eleinte próbálkozott elvonszolni valahogy a varázslószobrot, húzta-vonta, de nem sokra jutott vele. Aztán kihúzta magát, s egy botot meglengetve, valami értelmetlen szöveget motyogott - levióssza -, innentől pedig a kőtömb hűséges kutyaként lebegett mellette.
  Ezt már szeretem! Igazi dolgos úriember – nyugtázta magában Magnus. Viszont fontosabb feladata lévén, nem engedhette meg magának a lustálkodást, így hát visszafordult a portálok tervrajzaihoz, és tovább kutatott.
   Kis idő elteltével felemelt egy régi tekercset.
  Lehet, ez az? Hasonlít rá, kék is, plusz van rajta díszítés is. – Vállat vont. – Próbáljuk meg.
   Magnus elkezdte megépíteni a portált  és varázserejének köszönhetően hamar el is készült vele. Azonban amikor végzett, rá kellett döbbennie, hogy rossz tervet használt.
  Irgum-burgum! Ki nyúlt a tervrajzaimhoz és keverte össze? Ez nem áprilisi tréfa… – zsörtölődött volna, ám ekkor a portál hirtelen kicsapódó, kék folyadékára kapta fel a fejét és két alak – állig felfegyverezve – jelent meg előtte.
  Jó napot kívánok! O’Neill ezredes vagyok, itt mellettem pedig a kísérő társam, Teal'c. Megkérdezhetem, hogy melyik bolygón vagyunk? Milyen az önök kultúrája?
  Nagyon különös ez a világ – mondta Teal'c, miközben Magnust bámulta.
  Ezt pont te mondod, pajti? – fordult oda hozzá az ezredes.
   Magnus döbbenten nézett a két fickóra, olyanok voltak, mint akiknek totál elment az esze.
  Elnézést, meg tudom magyarázni – vágott közbe. – Véletlenül rossz portált sikerült felépítenem, de ha már itt vannak, és tudják, hogyan kell használni ezt a másik portált, maradjanak a karácsonyi ünnepségre. Van még egy halom vendég a listámon és szeretném minél hamarabb elhozni őket. Igyanak, egyenek, ünnepeljenek és majd pár óra múlva jöjjenek vissza, ha segítségre szorulnak… Köszönöm, Magnus mókatára most bezárul. – sorolta egy szuszra, majd magában morogva visszafordult, hogy most már, a remélhetőleg jó portált kezdje el megalkotni. – Fene a középkori másolókba és a kifogyó tintáikba! Mindig mondtam, a lúdtollból hamar kifogynak a színek.
   Szerencsére a második próbálkozást követően Magnus büszkén állhatott fel és immár a működő, kész varázsportálját csodálhatta. Gyorsan el is kezdte a névlistán szereplő különböző személyeket meghívni erre a csodás karácsonyi utcabálra.
   Kisvártatva megjelent Toffy, teljes harci díszben – mezítláb, fehér kényszerzubbonyra hasonlító ruhában, amiből két kézfeje szabadon lógott ki. Odalépett Magnushoz, megveregette a vállát és elismerően beszélni kezdett hozzá.
  Jó munkát végeztél, cimbi. Igazi karácsonyi hangulatot varázsoltál és az a varázs meghívós dolog sem volt rossz ötlet! Elismerésem – biccentett, majd megfordult és bevetette magát a tömegbe, hogy megtalálja Andie-t.

A karácsonyi forgatagban, néhány fura lány – akik arról vitatkoztak, melyikük vesse rá magát előbb valami Travis nevű fickóra – között egy fekete köpönyeges, mogorva fiú furakodott át. Ámulva nézte a lassú hópelyhek táncát, mintha nem tudná, hogy az időjárás erre is képes lehet.
  Hát csak eljött a tél! – sóhajtott fel. – Nem hittek nekem, hiába mondtam, hogy közeledik.
  Jaj, nem tudsz te semmit, Havas Jon – vágta rá a vele sétáló vörös hajú lány.
  Az Lily Potter? – kérdezte elhűlve a mellettük álldogáló, sakkozó fiú, aki csak most vette észre, mi zajlik körülötte.
  Neked Ygritte vagyok, Vörös!
  Pedig esküdni mertem volna...  – szűkült össze a srác szeme, ahogy méregette a lányt.
  Vigyázz, nyíl! – szólt akadozó nyelvvel, két korty whiskey között egy közeledő alak. De késő volt. A vörös hajú, Havas Jon elé keveredő lány már nem tudott kitérni a nyíl útjából.
  Jaj, nagyon sajnálom – futott oda egy copfos, barna bőrdzsekit viselő lány is. Hátán ide-oda lengedezett a tegez. – Nem neki szántam.
  Fenébe, Katniss, nem megmondtam, hogy ez nem az a Snow?! – förmedt rá az iszákos férfi.
  Haymitch, igazán nem okolhatsz azért, ha nem hiszek egy részeg disznónak!

Ezalatt a tér végében lévő színpadon felálláshoz készülődtek a banda tagjai. A gitárosok hangoltak, Kaidan pedig a cintányérokat pakolta ki, amikor felfigyelt a távolban zajló veszekedés hangjaira. Egy pillanatra felkapta a fejét, és amikor végignézett a tömegen, elképedt. Azt hitte, az előző évi karácsonyt nem überelheti semmi, de úgy látszott, Sonellion herceg utódai idén karácsonykor sem pihentek. Teljes volt a káosz. Vállat vont, és visszafordult, hogy folytassa munkáját. Ekkor fura koppanások hallatszottak a színpad szélénél.
  Hé, srácok – szólt a haverjainak –, ti is halljátok ezt?
   A banda tagjai egymásra néztek, és megrázták fejüket.
  Nem – válaszolt egyikük.
   Khu - koppanás, khu - koppanás, khu - koppanás, khu…
   Kaidan eldöntötte, hogy végére jár a dolgoknak, és ha marad ideje, talán még azt a félreeső barlangot is kipróbálja Annával…
   Leügetett a lépcsőn, és alig néhány lépés után meglátott a földön ülve egy testes, öreg férfit, aki játékbabáknak tűnő figurákat zúzott össze egy méretes szikladarabbal.
  Hé, öreg! – szólította meg, miközben odasétált, és  leguggolt mellé. – Mi a fenét művelsz?
   Khu, khu, khu…
   Kaidan várt még egy kicsit, majd amikor továbbra sem érkezett válasz, felemelt egy aprócska figurát és megforgatta ujjai között. Tüzetesen megvizsgálta, de nem talált rajta semmi furcsát. Ezt a mozdulatsort megismételte még néhányszor, amikor valami olyasmire bukkant, amire nem számított. A saját kicsinyített mását tartotta kezében. És ott volt Anna is. Meg a tavalyi partiról még jópár ismerős arc. Mi a franc?
   Újból megkísérelte kiszedni az öregből, mit csinál, ám amikor nem járt sikerrel, gyorsan felkapta a saját- és Anna figuráját, zsebre vágta, majd elindult, hogy megkeresse a lányt, de előtte még tett egy kitérőt a barlang felé. Meg akart róla győződni, hogy biztosan nem zavarják meg őket. Na, nem mintha őt érdekelte volna, de Anna biztos nem örült volna neki.
   A barlang bejáratához érve, a félhomályban egy skót szoknyás férfit, és egy vöröses-szőke hajú nőt pillantott meg, akinek hosszú, hullámos tincsei kiengedve omlottak hátára – kivéve egy-egy, a halántékától induló csavart fürtöt.
  Leány – szólt higgadtan a szoknyás pasi –, elmondtam már neked. Jamie vagyok, a Fraser klánból, nem pedig a Lannisterből.
   A nő épp válaszolni készült, amikor Kaidan mellett betipegett egy molett, vörös hajú, piros-pozsgás arcú asszony. Mi van? Itt mindenkinek vörös a haja? Vagy a meghívóban volt egy ”haj-kód”? – nevetett magában Kaidan.
  Jocelyn, te meg mit keresel itt? A lányod és Luke odakint keresnek – töltötte be az érkező hangja a barlang csendjét. – És különben is! Mi ez a nevetséges maskara? – ujjai közé csippentette a magas, karcsú hölgyön lévő vörös ruha anyagát. – Nem a középkorban vagyunk! Árnyvadászként pedig tudhatnád, hogy erre az alkalomra nem illő vöröset viselni. És ez a hajszín…
  A nevem Cersei, nem Jocelyn! – sziszegte amaz.
  Nem!
   Kaidan legyintett egyet, s elkönyvelte magában, hogy ez a barlangos ötlete sem fog az este folyamán megvalósulni, így inkább otthagyta a veszekedő triót, és visszaindult zenekarához.

Yelena és Valek nagy meglepetésükre pillanatokon belül egy színes emberi forgatag közepén találták magukat. Yelenának egyből a furcsa papírrepülő jutott eszébe, hiszen első pillanattól sejtették, hogy valami nem stimmel vele, de ahova kerültek, az döbbenetes volt számukra.
  Látod, Valek, ezt a sok embert? Némelyik olyan furcsán öltözött. Te jó ég! Azok mik ott a színpadon? Hangszernek tűnő felszerelésük van, de úgy néznek ki, mint akiket villám csapott és ruhára is alig van pénzük.
  Hát, Yelena, én sem értem hol vagyunk. De elvégre is te vagy a nagyvarázsló kettőnk közül, neked kellene tudni, mi történik itt! Egyébként is: a nők mindig mindent tudnak...  – Úgy tűnt, Valek ma kicsit morcosabb hangulatban kelt fel.
  Kedvesem, te látod azt a nagy… sakkfigurát? Az meg ott egy vihartigris? És azok a mágusok meg boszorkányok! Olyan fura cuccban rohangálnak mindannyian – ámuldozott tovább Yelena, meg sem hallva párja szavait.
  Igen, látom őket, de mint ahogyan már említettem, én sem tudom, mi történik itt. Lehet, azt a színes szivárvány fickót kellene megkérdeznünk, mert gyanítom, az ő keze van a dologban. Vagy, ha már karácsonyeste van, és itt vagyunk, legyünk pozitívak! Miért ne érezhetnénk jól magunkat? Tudod, van az a mondás, hogy élj a mának! – ezzel Yelena és Valek belevetették magukat a tömegbe.

Dorian és a kapitány komótosan lépdeltek egymás mellett, elhagyva egy varázslókról meg papírrepülőkről beszélgető párost. Kezükben édességekkel tömött zacskókkal követték Celaenát, míg az csodálkozva kapkodta ide-oda a fejét, az ünnepi díszbe öltöztetett főtéren.
  Sziasztok! – intett feléjük egy aprócska, fehér alak, aki leginkább egy beszélő hóemberre hasonlított répa orrával, és hóból készült testével.
   Mióta beszélnek a hóemberek? – filózott Dorian. – Modern technika…
  Olaf vagyok. Kipróbáljátok Jégvarázs túránkat? Karácsony alkalmából két répa az ára, és Sven cimbim – paskolta meg Olaf a szán elé befogott rénszarvas fejét – körbevisz benneteket a téren. Örök élményben lesz részetek! Kérdezzétek csak meg az előttetek lévő csapatot – intett az éppen akkor kikászálódó, vakítóan zöld szemű srácra, és dúdolászó barátnőjére.
  Cica, esküszöm ennek a csajnak rosszabb hangja volt, mint neked. Pedig az nem kis teljesítmény. És… – hangjuk elhalt, ahogy elvegyültek a nyüzsgő tömegben.
   Dorian érdeklődve fordult Celaena felé, ám a lány, már fel is pattant a fából készült szánra.
  Na, mi lesz? Meddig várjak rátok? – kiáltott le a fiúknak. Azok megadóan sóhajtottak, és míg a herceg beült a lány mellé, addig a kapitány elment, hogy vegyen két répát.
  Errefelé olyan fura népek laknak… – panaszkodott visszatérve Chaol, miközben Olaf kezébe nyomott egy csokor zöldséget. – Hiába kérdeztem az eladótól, hány ezüstbe kerül, folyton csak azt ismételgette, hogy Hodor, Hodor. Közben pedig megpróbált rámnyomulni az ittas vénlány a tavalyi partiról, és végigtaperolta a palástomat. Amikor rájött, hogy nincs nálam martinis üveg – ti tudjátok, milyen az? – akkor arrébb állt.
   Miután végre a kapitány is helyet foglalt Celaena másik oldalán, megjelent egy szőke hajú fiú, és egy törékenynek tűnő, fiatal lány, őszes csíkkal a hajában. Egy rövid bemutatkozás követően, Kristoff és Anna is elfoglalta a maga helyét, és megindult velük a szán.
   Először a tér bódékkal tarkított részén siklottak keresztül, majd elhaladtak az óriási fenyőfa mellett, melyen ezernyi gömb függött, azután pedig lekanyarodtak a korcsolyapálya irányába, ahol boldogan játszadozó gyerekek és párok csúszkáltak. Nem sokkal később pedig betértek egy hosszú, havas útra, mely fölött a fák ágai összeértek.
   A gallyak végén apró jégkristályok csillogtak. Celaena felemelte a kezét és végighúzta rajta ujjait, melynek nyomában csilingelő dallam csendült fel. Hamarosan elértek az út végére, és egy pillanatra megállt velük a szán.
   Kicsivel arrébb egy szőke lány, apró kristályokkal hímzett kék ruhában, és hosszú, áttetsző köpennyel a vállán, éppen egy jégpalotát varázsolt a semmiből. Ujjaiból színes szikrák pattogtak, és az épület fala másodpercről-másodpercre magasabbra nőtt, mígnem elérte teljes méretét.
  Ez pont olyan, mint az otthoni üvegpalota – dőlt előre csodálkozva Dorian.
  Nem tudom, miről beszélsz – fordult hátra Anna –, de bemutatom a nővéremet, Elsát. Mázlitok van, láthatjátok, hogyan készíti elő a Jégszállodát azoknak a vendégeknek, akik éjjel már nem tudnak hazamenni.
   Eztán tettek még egy kört, majd visszaindultak, hogy még a koncert kezdését elcsíphessék. Celaena úgy hallotta a tömegben, hogy valami közkedvelt együttes lép fel, és mindenképpen ott akart lenni, hogy maga is meggyőződjön erről.
  Az ég áldja meg! Hajtson már gyorsabban! – noszogatta Dorian a srácot, amikor a távolban felharsant a muzsika első dallama.
  Mondtam már, Kristoff a nevem – felelte mélán a fiú.
  Teljesen mindegy, csak igyekezzen!
  Dorian, el fogunk késni! – nyafogott mellette Celaena. – És, ha csak egy perccel is tovább kell elviselnem ezt az irritáló fruskát – célzott az időközben dalra fakadó Annára –, esküszöm, hogy kipróbálom rajta Chaol ajándékát – sziszegte, ám a kapitányon kívül senki más nem hallotta fenyegetését.
   Csak egy icipici hó kell, és még egy jó barát, mert nélküled, nem készül el a hóember...
   Celaena kihúzta hajából az egyik tűt, és előrehajolt a lányhoz, csakhogy mielőtt beledöfhette volna az éles fegyvert, Chaol a karjánál fogva visszarántotta.
  Megérkeztünk!

Arthur most először örült, hogy az ő világukat – és népességét – szinte teljesen elpusztította a Villanás. Az utóbbi hónapokban elfelejtette mennyire gyűlölte az embereket. Ahogy körülnézett az “állatkerten”, ahová egy valamiféle különleges portálszerűségen át jutott, komolyan felmerült benne, hogy inkább visszafordul, megcsappant készlet ide vagy oda. Ám ekkor hirtelen valami beleütközött hátulról.
  Jaj, ne haragudj! Nem láttam át ezen az... izén.
   Nem valami, valaki. A fiatal lány hosszú, sűrű, szőke haját finom arcába fújta a szél. Milyen bájos, milyen törékeny. Arthur elmosolyodott. Talán mégsem megy haza üres kézzel.
  Ugyan, kedvesem. Az én hibám, nem itt kellett volna szobroznom. Elvonta a figyelmem ez a… – fordult a tömeg felé Arthur, de úgy tűnt a szavak cserbenhagyták.
   A tér közepén egy hatalmas szörnyeteg vonta maga köré a vendégeket. A  fura szerzet mintha egy sas és egy tigris keveréke lett volna: hatalmas, fehér szárnyak, melynek tollai olyan hosszúak voltak, mint a fiú karja, és olyan szélesek, mint a combja. Fekete csíkok borították izmos testét, büszke feje borotvaéles csőrben végződött  Szeme akár az éjfél, fekete és feneketlen.
  Hová kerültem? – hallotta a mögüle jövő halk, ijedt hangot. Visszafordult a lányhoz, hogy válaszoljon, de egy másik lány tűnt fel mellette  a semmiből és karon ragadta a szőkét.
  Csak semmi pánik, csajszi. Az ott egy arashitora. Buruunak hívják, nem harap. Legalábbis ha nem bosszantod fel – kacsintott Arthur felé az új jövevény. – Andie vagyok, én küldtem nektek a meghívót.
  Hogy? De hát hogyan? Honnan ismersz minket? A nagymamám is itt van? – érdeklődött Szőkeség.
   Remek kérdés – gondolta Arthur. Ez a hely minden itt töltött perccel egyre furcsább lesz, ideje munkához látni aztán haza menni. Haza. Már hiányzott neki a laborja, alig várta, hogy új kísérleti alanyokkal térjen vissza.
  Gyere velem, mindent elmesélek, és bemutatlak a többieknek – mosolygott a lányra Andie. – Arthur, hozzád még később visszajövök, de kérlek, fogd vissza magad. Ez egy karácsonyi buli, csak – tudom, hogy meg fogom ezt bánni, de –  érezd jól magad.
   Ez a lány talán még a helynél is jobban összezavarta Arthurt. Úgy beszélt, mintha… ismerné. Az lehetetlen, és mégis. Mindegy, okkal jött ide, semmi és senki nem tántoríthatja el céljától. Ismét elmosolyodott. Itt az idő átadni az ajándékokat – gondolta.
  Várjatok! – szólt gyorsan Arthur, mikor a két lány elindult volna, és matatni kezdett a hátizsákjában. – Hoztam egy kis ajándékot – nyújtott egy-egy darabot a sütikből a két lánynak. – Én sütöttem, saját recept. Megnyugtatlak, még sosem panaszkodtak, akik kóstolták.
   Persze hogy nem, mert miután megették már nem tudtak beszélni.
   A két lány elvette a sütiket és megköszönték, megbeszélték, hogy majd később találkoznak és elmondják, hogy ízlett nekik, majd elindultak a tömeg felé. Semmi sem törölhette volna le a gonosz vigyort a fiú arcáról, amivel Arthur, a lányok példáját követve, belevetette magát a táncoló, nevetgélő tömeg sűrűjébe, legújabb zsákmányai után kutatva, mint egy éhes, kimért oroszlán.

Yelena és Valek a színes forgatagot elnézve meglátott egy kissé kétes külsejű pasast, furcsa viselkedése egyből feltűnt nekik.
  Te, Valek, az a férfi valóban sütiket adott a lányoknak? Figyeld, most meg micsoda perverz vigyorral kergeti őket. – Nézzük meg, mi történik ott!
   Yelena pár perc múlva utolérte a fiút, majd Arthurhoz lépett és legbájosabb mosolyát elővéve megszólította.
  Elnézést kedves idegen, Yelena vagyok. Látom, nagyban lányok szoknyáját kergeti, ezért hát igazán nem akarok sokáig zavarni, csak úgy tűnik, mintha Ön is most cseppent volna ebbe a forgatagba és érdekelne, hogy...
  Um, igen. – Vágott közbe Arthur. Minél előbb el akarta zavarni a lányt, de ahogy gondolkozott, rájött, végülis pont kapóra jön a tervéhez. – Nézd, itt egy süti, légy jó kislány és engedj az utamra.
  Látom, a kedvesség nem az erőssége, de köszönöm a süteményt. –  Remek, Yelena elérte célját. Beleharapott az édességbe és pár falat után megállt. Visszafordult a férfi irányába, aki közben elindult, és utána kiáltott. – Nem rossz a keverék, de ha kicsit több lenne benne, sokkal hatásosabb lenne. Ráadásul az ellenmérget is könnyű előállítani. – Arthur egy pillanatig döbbenten nézett vissza, de aztán nem tett semmit. Erre most végképp nem volt ideje, világosan látszott, ez a fura lány nem fog egykönnyen bedőlni neki. Halott ügyet pedig nem kerget. Inkább a másik kettőt keresi meg és cserkészi le, azok tuti kifekszenek a méregtől.
   Yelena visszasétált Valekhez, majd kisvártatva megszólalt.
  Ez a srác akkora paraszt, hogy fut utána a krumpliföld! Ráadásul mérgezett süteményt adott annak a két lánynak is. Viszont most, hogy már megkóstoltam, tudom az ellenmérgét is; mázlinkra pont itt van nálam egy üvegcsényi a bőrbugyellárisomban. Valek, menj a lányokhoz és add be nekik, tőled hamarabb elveszik, mint tőlem. Utána pedig nézzük meg, mit reagál rá ez a fickó. Hah! Kezdődjék a műsor!

Két harmincas éveiben járó, sármos pasas rohant be a térre, mindketten lihegtek, karót és pisztolyt tartottak a kezükben, övükre pedig még több fegyver, flaska és egyéb dolog volt ráakasztva. Elhűlve néztek végig a díszes társaságon, kicsit megrettentek a látványtól.
  Sejtettem, hogy ez nem lesz könnyű meló, amikor felhívtak, de arra nem számítottam, hogy egyenesen a halál torkába küldenek majd – szólalt meg az alacsonyabbik.
  Ugyan, Dean, tudod, hogy mindenki a halálunkat akarja, biztos csak valamiféle karácsonyi meglepetés, nem most fordulna elő először.
  A vámpírokkal, démonokkal, vérfarkasokkal és varázslókkal még simán elbánunk, de mi a fenét kezdjünk azzal a bazi nagy sárkánnyal ott?
  Az egy vihartigris – segítette ki bátyát a colos, aki egy két lábon járó lexikon volt.
  Köszi, Sammy, ettől most sokkal nyugodtabb vagyok. Hogy a francba nyírsz ki egy vihartigrist?
  Úgy érzem, ehhez kevés lesz a karó és a szentelt víz – felelte Sam, majd egy gyors hátraarccal visszarohant az Impalához.
   Dean az öccse után szaladt, egy mozdulattal feltépte a csomagtartót, ami tele volt különböző puskákkal, karókkal, szentelt vizes üvegekkel, és még egy tucat dologgal, amiről a legtöbb ember még csak nem is hallott. Néha feneketlennek tűnt a kocsi hátsó tere, főleg most, hogy a Winchester fivérek előhúztak belőle két lángszórót.
  Ezekhez már nehéztüzérség kell – jegyezte meg Dean, ahogy felvette a tartályt a hátára.
   Nem vesztegették az időt, alighogy meglátták az első nem emberi lényt, már tüzeltek is. Egy hóember szaladt velük szembe, kalimpált a kezeivel és hangosan kiabált, de még mielőtt elérhette volna bármelyiküket is, csak egy nagy tócsává olvadt. A bódék hamar lángra kaptak, és láthatóan a portál sem volt tűzálló. Mire a téren lévők észbe kaptak, már késő volt, körbevették őket a lángfalak.
  Ezzel is megvolnánk, Sammy. Mégiscsak jó karácsonyunk lesz – Dean mosolyogva szállt be az Impalába.
   Sam elégedetten nyújtózott az anyósülésen, mint aki jól végezte dolgát. Egy kis dobozért nyúlt hátra, majd Dean ölébe dobta.
  Boldog karácsonyt, Dean!
   Dean látható érdeklődés nélkül dobta vissza hátra a dobozt, de Sam sejtette, bátyja azért kíváncsi az ajándékra.
  Boldog karácsonyt, Sammy! – válaszolt, és beindította a kocsit.
   Az Impala hangos durrogással hagyta maga mögött a lángokban álló teret.


Magnus karba font kézzel, a forralt boros bódé falának dőlve, ravasz mosolyra húzta a száját. A Winchester fiúknak láthatóan nem volt még dolguk Brooklyn főboszorkánymesterével… Nem vették észre, hogy egy illúzióvilágot pusztítottak el, miközben az igaziban, továbbra is ugyanúgy zajlott a bál.

Amikor a hangulat a tetőfokára hágott, egy kisfiú sétált be a térre, ‘50-es éveket idéző ruhákban, ámulva, de csillogó szemekkel. Egy hosszú, fehér tógás alak kísérte.
  Látod mennyien eljöttek? – lelkendezett a kisfiú. – Ők mind ünnepelnek!
  Mit ünnepelnek, kis barátom? – kérdezte a tógás.
  Mit? De  hiszen tudod te!
  Én? Azt akarod mondani, hogy ők mind…? – ámult el a férfi
  Bizony! Ha azt vesszük, mind a Te szülinapodat ünneplik!
  Így görbülj meg? Nahát! Nem is gondoltam, hogy ilyen népszerű vagyok!  – csodálkozott továbbra is a férfi.
   Ebben a pillanatban a mellettük álló hatalmas, terebélyes tölgyfáról egy kis zöld autó kanyarodott le, és suhant el a lábuk között észbontó sebességgel. És a kormánynál – jól látok? – igen, egy cincér ült vigyorogva, mellette pedig egy nagyon csinos, mosolygó bogárlány.
  Thomas, kis barátom! Talán ők is engem jöttek ünnepelni? – nézett megdöbbenve a kocsi után a tógás alak.
  Az úr útjai kifürkészhetetlenek, Krisztus Urunk… – követte tekintetével a kisfiú is a száguldó autót elmerengve…

A tovarobogó autó utasai rendkívüli élvezettel figyelték, ahogy a Kéregsztráda hepehupái után egy tükörsima, fényes felületre gurult velük a Deloren. A gumik talán még sosem érintettek ennyire sima felületet – nem mintha valaha is elhagyták volna a Nagy Tölgyet.
   Ez most azonban egy különleges alkalom volt. Karácsony. Méghozzá nem is akármilyen!
   Vígan robogtak hát tova, észre sem véve, hogy közben majd feldöntöttek egy nagydarab, fogatlan óriást, aki a tér legsötétebb zugába húzódva, karján egy cseppnyi lánnyal figyelte a sokaságot. Lábán összetekert rongyok, fején lyukas kukássapka.
  Ide nézzetek, mit hoztam! – sétált feléjük egy szénaboglya hajú, sötét figura, tenyerében egy marék szaloncukrot tartva. – Teljesen ingyen volt! És van még belőle!
   Az óriás fogatlan mosolyt villantott rá:
  Ku...cu...kor!
   Azzal felmarkolt egy ezüstpapírosba csomagolt édességet és egy falással a szájába tömte.
  Hé! A Kölyöknek is maradjon, te mamlasz.
   Az óriás utálattal nézett a kócos alakra, és gyorsan kikapott még egy cukrot a markából. Van itt elég, jut mindenkinek. Elvégre azt mondták, ez valami közös ünneplés, nem?

Lenah feltornázta magát az ezüstös kéken világító szarvasok egyikére, mely a tér szélén díszelgett. Szívét melegség járta át. Korábban, a padon ülve még elkeserítette a tudat, milyen árat fizetett azért, hogy most így és itt lehessen. Akkor csak azt látta, hogy a világ elanyagiasodott és, hogy az emberek már nem fordítanak annyi időt egymásra, mint azelőtt, az ő idejében. De most már tudta, hogy tévedett. Látva a főtéren összegyűlt, egymástól merőben eltérő személyiségű, kultúrájú, fajú tömeget, akik minden különbözőségük ellenére úgy alkottak egy egészet, mintha mi sem lett volna annál természetesebb, minthogy egy vihartigris egy tündérrel táncoljon, vagy, hogy egy android lány egy űrből érkező társával nevetgéljen, tudta, hogy a szeretet nem veszett ki a világból.
  A szeretet csírája minden lény szívében ott lakozik – szólalt meg mellette egy csillámportól csillogó alak. Magnus.
   Lenah bólintott. Szemét elfutotta a könny. Öröm és bánat keveredett egymással. Boldog volt, mert az est folyamán rengeteg fantasztikus személyt ismert meg – Travist és Abby-t, az ezer fokon égő párost, a komoly, mégis fantasztikus Éjurat és Pippát, a művészien széplelkű Echo-t, a kedves Lenát, vagy a szeleburdi Daemon és Katy párosát. A többiekről nem is beszélve.
   Másrészt tátongott szívében egy űr. A családé.
  Kicsi lány – hajolt hozzá közelebb Magnus –, ha valaki, te aztán tudhatnád, hogy a család több puszta vérrokonoknál. A te helyed ott van – mutatott a táncoló tömeg felé. – Közéjük tartozol. Közénk. A mi világunkban nincs olyan, akit valaki ne szeretne, legyen bármilyen. Tudod, az olvasók már csak ilyenek. Szeretnek minket a hibáinkkal – és esetemben a tökéletességünkkel – együtt. Se ő – bökött Magnus véletlenszerűen valakire a tömegben –, se ő, se te, se én, nem lennénk itt, ha valaki nem zárt volna minket a szívébe.
  Igazad van – törölte Lenah a pulcsija ujjába szemét.
   Magnus elmosolyodott. A lány felé nyújtotta kezét.
  Most pedig gyere szórakozni, táncolni! – noszogatta. – Élvezd ki a családod közelségét. Csak előtte keressük meg az én fiatal, állóképesség rúnával rendelkező barátomat.

Ekkor egy erős, határozott hang harsogása töltötte be a teret:
  Üdvözlünk Mindenkit a Blogturné Klub Karácsonyi partiján! Köszönjük, hogy egész évben könnyeket és nevetést csaltok az arcunkra, köszönjük a megannyi felejthetetlen pillanatot, köszönünk nektek mindent. És most pedig érezzétek jól magatokat.  Kezdődjék hát a mulatság! – szólt egy szőke hajú lány a színpadról, és a mellette álló huszonegy társa vigyorogva bólogatott, egyetértésük jeléül.
   A vendégek, mintha csak erre vártak volna, feszes sorokba rendeződtek, és a hangszórókból felharsanó zene első ritmusaira egyszerre mozdultak. Hullámzó alakjukat piros, arany, kék és ezüst fények burkolták be.
   A főteret betöltötte a boldog kacagás visszhangja, mely messze-messze szállt a karácsony szellemével együtt. 


Boldog, Békés Karácsonyt Kívánunk Minden Kedves Olvasónknak!

Szeretettel: Blogturné Klub csapata


Megosztás :

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 
Support : Creating Website | Johny Template | Mas Template
Copyright © 2015. Blogturné Klub - All Rights Reserved
Template Created by Creating Website Published by Mas Template
Proudly powered by Blogger