„Van a csoda... Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik.
De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a
feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell
keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban,
őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell
ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek
kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem
csakis ezek. Csak ezek... Ez a karácsony csodája.”Te vajon hiszel a karácsony csodájában? Hiszel a zöld fenyő varázsában?
Mi, a Blogturné Klub tagjai minden kétséget kizáróan hiszünk benne! S hogy bebizonyítsuk Nektek is, hogy létezik, egy rendhagyó, karácsonyváró turnézásra invitálunk Benneteket!
Tarts velünk advent első napjától egészen karácsony napjáig és láthatod: a csoda bizony létezik. Hiszen a könyvek életre kelnek, a szereplők megelevenednek, az elképzelhetetlennek vélt találkozások és kívánságok beteljesednek!
Mától kezdve minden nap megismerhettek egy történetet a Blogturné Klub tagjainak – és néhány igazán nagyszerű kedves vendégünknek – a tolmácsolásában, melyből kiderül, hogy az idei turnés könyvek szereplői miként készülnek a karácsonyra, hogyan várják az ünnepet, és vajon ők maguk hisznek-e a csodában.
Ha ügyes vagy, és rájössz, hogy melyik történet melyik szereplőt rejti, Téged is megérinthet a karácsony csodája, hiszen megnyerheted a fa alatt becsomagolt ajándékok egyikét!
S hogy mit is rejtenek ezek a csomagok? Ez maradjon meglepetés! Elvégre a karácsony a meglepetések ideje!
Jó szórakozást!
A főtér mintha jéggé vált volna.
A máskor vörösben játszó díszkő, jégvirágok mintáját öltötte magára, a díszes
kandelábereken világító, szikrázó fényfüzérek díszlettek, s a tér végén, mint
egy mindenen őrködő strázsa, egy hatalmas, ragyogó karácsonyfa állt. Tetején
arany és ezüst fényben csillámló csúcsdísz, mely a B T K betűket formázta.
A tér két oldalát teljesen megtöltötték a díszes, kivilágított bódék,
ahonnan édes, fűszeres forralt bor, csokoládé és valami fanyar fűszeres ital
illatát hozta a szél. Úgy tűnt, a karácsonyi utcabál kezdetét vette.
Pikk, a vadásznő megszokta már,
hogy mindig korábban érkezett, mint mások, így volt ideje mindent alaposan
szemügyre venni, felmérni és mérlegelni. Ám ezúttal mégis úgy tűnt, hogy
elkésett. A tér már tele volt nyüzsgő, nevetgélő emberekkel, gyerekekkel és... igen,
még más lényekkel is...
Pikk egészen furán érezte magát köztük. Idegennek, elveszettnek,
kívülállónak. Ám ekkor egy kéz érintését érezte a vállán:
– Menjünk!
Már várnak ránk – mosolygott rá Fakó, és elindultak az ünneplő emberek közé.
Mindeközben a tér másik felén,
két fura alak perlekedni kezdett. Egyikük hasonlított kicsit a Mikulásra – bár
tőle jóval szürkébb volt –, míg a másikuk színes, csillámpónik színével vetekvő
ruházatában, erősen gesztikulálva magyarázott.
– Gandalf,
nem, te nem hozhatod át őket, mert már megint Középföldén fogtok kikötni.
Engedj oda, hadd nyissak én portált a többi dimenzióhoz!
– Nem,
Magnus, te itt most nem jössz át!
Magnusnak sem kellett több, gyorsan átszökellt Gandalf karja alatt,
miközben egy gyors mozdulattal kővé varázsolta őt.
– Megint
elkéstél, öreg… Hah! – nevetett fel. – De legalább van egy igazi kő gyalogunk.
– Magnus körbefordult, és mintha piacon lenne, kínálgatni kezdte portékáját. –
Valakinek sakkfigura? Valósághű méretekkel megáldva!
Ekkor váratlanul integetni kezdett egy vörös hajú, szeplős, nyakigláb
fiú, és amint közeledett a sakkbábuhoz, lelkesen csillogott a szeme.
– Majd
én átsakkozom magam! – mondta, s közben megigazgatta barna kötött pulcsiját, majd
figyelmét új szerzeményének szentelve, játszani kezdett vele. Cseppet sem
zavarta, hogy csak egy figurája van.
Magnus terhétől megszabadulva megkönnyebbült. Nem kellett többet az
öreggel viaskodnia, úgyhogy most már nyugodtan nekikezdhetett a portál
megalkotásához. Elővett néhány tervrajzot, amiken különböző portálok rajzai
voltak, hozzájuk tartozó leírásokkal. Sőt, az egyik ábrán még színes évzárakat
is felfedezett; szerencsére nem járt arra egy szemfülesebb, szakavatottabb
személy. Kivéve persze a vörös fiút, aki elvitte a Gandalf sakkbábut, de a
boszorkánymester szemében ő nem jelentett komolyabb fenyegetést, tekintve
ügyetlenkedését. Bár…
Magnus a meglehetősen bonyolult –
létrehozandó – portáljának tervei között keresgélve, meg-megállt nézni a
srácot, hogyan szenved, de amikor a kőtömb mozgásba lendült, meglepődve ugyan,
de elismerően bólintott.
A fiú eleinte próbálkozott elvonszolni valahogy a varázslószobrot,
húzta-vonta, de nem sokra jutott vele. Aztán kihúzta magát, s egy botot meglengetve,
valami értelmetlen szöveget motyogott - levióssza
-, innentől pedig a kőtömb hűséges kutyaként lebegett mellette.
– Ezt
már szeretem! Igazi dolgos úriember – nyugtázta magában Magnus. Viszont
fontosabb feladata lévén, nem engedhette meg magának a lustálkodást, így hát visszafordult
a portálok tervrajzaihoz, és tovább kutatott.
Kis idő elteltével felemelt egy régi tekercset.
– Lehet,
ez az? Hasonlít rá, kék is, plusz van rajta díszítés is. – Vállat vont. – Próbáljuk
meg.
Magnus elkezdte megépíteni a portált és varázserejének
köszönhetően hamar el is készült vele. Azonban amikor végzett, rá kellett
döbbennie, hogy rossz tervet használt.
– Irgum-burgum!
Ki nyúlt a tervrajzaimhoz és keverte össze? Ez nem áprilisi tréfa… –
zsörtölődött volna, ám ekkor a portál hirtelen kicsapódó, kék folyadékára kapta
fel a fejét és két alak – állig felfegyverezve – jelent meg előtte.
– Jó
napot kívánok! O’Neill ezredes vagyok, itt mellettem pedig a kísérő társam,
Teal'c. Megkérdezhetem, hogy melyik bolygón vagyunk? Milyen az önök kultúrája?
– Nagyon
különös ez a világ – mondta Teal'c, miközben Magnust bámulta.
– Ezt
pont te mondod, pajti? – fordult oda hozzá az ezredes.
Magnus döbbenten nézett a két fickóra, olyanok voltak, mint akiknek
totál elment az esze.
– Elnézést,
meg tudom magyarázni – vágott közbe. – Véletlenül rossz portált sikerült
felépítenem, de ha már itt vannak, és tudják, hogyan kell használni ezt a másik
portált, maradjanak a karácsonyi ünnepségre. Van még egy halom vendég a
listámon és szeretném minél hamarabb elhozni őket. Igyanak, egyenek,
ünnepeljenek és majd pár óra múlva jöjjenek vissza, ha segítségre szorulnak…
Köszönöm, Magnus mókatára most bezárul. – sorolta egy szuszra, majd magában
morogva visszafordult, hogy most már, a remélhetőleg jó portált kezdje el
megalkotni. – Fene a középkori másolókba és a kifogyó tintáikba! Mindig mondtam,
a lúdtollból hamar kifogynak a színek.
Szerencsére a második próbálkozást követően Magnus büszkén állhatott fel
és immár a működő, kész varázsportálját csodálhatta. Gyorsan el is kezdte a
névlistán szereplő különböző személyeket meghívni erre a csodás karácsonyi
utcabálra.
Kisvártatva megjelent Toffy, teljes harci díszben – mezítláb, fehér
kényszerzubbonyra hasonlító ruhában, amiből két kézfeje szabadon lógott ki. Odalépett
Magnushoz, megveregette a vállát és elismerően beszélni kezdett hozzá.
– Jó
munkát végeztél, cimbi. Igazi karácsonyi hangulatot varázsoltál és az a varázs
meghívós dolog sem volt rossz ötlet! Elismerésem – biccentett, majd megfordult
és bevetette magát a tömegbe, hogy megtalálja Andie-t.
A karácsonyi forgatagban, néhány fura
lány – akik arról vitatkoztak, melyikük vesse rá magát előbb valami Travis nevű
fickóra – között egy fekete köpönyeges, mogorva fiú furakodott át. Ámulva nézte
a lassú hópelyhek táncát, mintha nem tudná, hogy az időjárás erre is képes
lehet.
– Hát
csak eljött a tél! – sóhajtott fel. – Nem hittek nekem, hiába mondtam, hogy
közeledik.
– Jaj,
nem tudsz te semmit, Havas Jon – vágta rá a vele sétáló vörös hajú lány.
– Az
Lily Potter? – kérdezte elhűlve a mellettük álldogáló, sakkozó fiú, aki csak
most vette észre, mi zajlik körülötte.
– Neked
Ygritte vagyok, Vörös!
– Pedig
esküdni mertem volna... – szűkült össze
a srác szeme, ahogy méregette a lányt.
– Vigyázz,
nyíl! – szólt akadozó nyelvvel, két korty whiskey között egy közeledő alak. De késő
volt. A vörös hajú, Havas Jon elé keveredő lány már nem tudott kitérni a nyíl
útjából.
– Jaj,
nagyon sajnálom – futott oda egy copfos, barna bőrdzsekit viselő lány is. Hátán
ide-oda lengedezett a tegez. – Nem neki szántam.
– Fenébe,
Katniss, nem megmondtam, hogy ez nem az a Snow?! – förmedt rá az iszákos férfi.
– Haymitch,
igazán nem okolhatsz azért, ha nem hiszek egy részeg disznónak!
Ezalatt a tér végében lévő
színpadon felálláshoz készülődtek a banda tagjai. A gitárosok hangoltak, Kaidan
pedig a cintányérokat pakolta ki, amikor felfigyelt a távolban zajló veszekedés
hangjaira. Egy pillanatra felkapta a fejét, és amikor végignézett a tömegen,
elképedt. Azt hitte, az előző évi karácsonyt nem überelheti semmi, de úgy
látszott, Sonellion herceg utódai idén karácsonykor sem pihentek. Teljes volt a
káosz. Vállat vont, és visszafordult, hogy folytassa munkáját. Ekkor fura
koppanások hallatszottak a színpad szélénél.
– Hé,
srácok – szólt a haverjainak –, ti is halljátok ezt?
A banda tagjai egymásra néztek, és megrázták fejüket.
– Nem
– válaszolt egyikük.
Khu - koppanás, khu - koppanás, khu - koppanás, khu…
Kaidan eldöntötte, hogy végére jár a dolgoknak, és ha marad ideje, talán
még azt a félreeső barlangot is kipróbálja Annával…
Leügetett a lépcsőn, és alig néhány lépés után meglátott a földön ülve
egy testes, öreg férfit, aki játékbabáknak tűnő figurákat zúzott össze egy
méretes szikladarabbal.
– Hé,
öreg! – szólította meg, miközben odasétált, és leguggolt mellé. – Mi a
fenét művelsz?
Khu, khu, khu…
Kaidan várt még egy kicsit, majd amikor továbbra sem érkezett válasz,
felemelt egy aprócska figurát és megforgatta ujjai között. Tüzetesen
megvizsgálta, de nem talált rajta semmi furcsát. Ezt a mozdulatsort
megismételte még néhányszor, amikor valami olyasmire bukkant, amire nem
számított. A saját kicsinyített mását tartotta kezében. És ott volt Anna is. Meg
a tavalyi partiról még jópár ismerős arc. Mi
a franc?
Újból megkísérelte kiszedni az öregből, mit csinál, ám amikor nem járt
sikerrel, gyorsan felkapta a saját- és Anna figuráját, zsebre vágta, majd
elindult, hogy megkeresse a lányt, de előtte még tett egy kitérőt a barlang
felé. Meg akart róla győződni, hogy biztosan nem zavarják meg őket. Na, nem
mintha őt érdekelte volna, de Anna biztos nem örült volna neki.
A barlang bejáratához érve, a félhomályban egy skót szoknyás férfit, és
egy vöröses-szőke hajú nőt pillantott meg, akinek hosszú, hullámos tincsei kiengedve
omlottak hátára – kivéve egy-egy, a halántékától induló csavart fürtöt.
– Leány
– szólt higgadtan a szoknyás pasi –, elmondtam már neked. Jamie vagyok, a
Fraser klánból, nem pedig a Lannisterből.
A nő épp válaszolni készült, amikor Kaidan mellett betipegett egy
molett, vörös hajú, piros-pozsgás arcú asszony. Mi van? Itt mindenkinek vörös a haja? Vagy a meghívóban volt egy ”haj-kód”?
– nevetett magában Kaidan.
– Jocelyn,
te meg mit keresel itt? A lányod és Luke odakint keresnek – töltötte be az
érkező hangja a barlang csendjét. – És különben is! Mi ez a nevetséges maskara?
– ujjai közé csippentette a magas, karcsú hölgyön lévő vörös ruha anyagát. –
Nem a középkorban vagyunk! Árnyvadászként pedig tudhatnád, hogy erre az
alkalomra nem illő vöröset viselni. És ez a hajszín…
– A
nevem Cersei, nem Jocelyn! – sziszegte amaz.
– Nem!
Kaidan legyintett egyet, s elkönyvelte magában, hogy ez a barlangos
ötlete sem fog az este folyamán megvalósulni, így inkább otthagyta a veszekedő
triót, és visszaindult zenekarához.
Yelena és Valek nagy
meglepetésükre pillanatokon belül egy színes emberi forgatag közepén találták
magukat. Yelenának egyből a furcsa papírrepülő jutott eszébe, hiszen első
pillanattól sejtették, hogy valami nem stimmel vele, de ahova kerültek, az
döbbenetes volt számukra.
– Látod,
Valek, ezt a sok embert? Némelyik olyan furcsán öltözött. Te jó ég! Azok mik
ott a színpadon? Hangszernek tűnő felszerelésük van, de úgy néznek ki, mint
akiket villám csapott és ruhára is alig van pénzük.
– Hát,
Yelena, én sem értem hol vagyunk. De elvégre is te vagy a nagyvarázsló kettőnk
közül, neked kellene tudni, mi történik itt! Egyébként is: a nők mindig mindent
tudnak... – Úgy tűnt, Valek ma kicsit
morcosabb hangulatban kelt fel.
– Kedvesem,
te látod azt a nagy… sakkfigurát? Az meg ott egy vihartigris? És azok a mágusok
meg boszorkányok! Olyan fura cuccban rohangálnak mindannyian – ámuldozott
tovább Yelena, meg sem hallva párja szavait.
– Igen,
látom őket, de mint ahogyan már említettem, én sem tudom, mi történik itt.
Lehet, azt a színes szivárvány fickót kellene megkérdeznünk, mert gyanítom, az
ő keze van a dologban. Vagy, ha már karácsonyeste van, és itt vagyunk, legyünk
pozitívak! Miért ne érezhetnénk jól magunkat? Tudod, van az a mondás, hogy élj
a mának! – ezzel Yelena és Valek belevetették magukat a tömegbe.
Dorian és a kapitány komótosan
lépdeltek egymás mellett, elhagyva egy varázslókról meg papírrepülőkről
beszélgető párost. Kezükben édességekkel tömött zacskókkal követték Celaenát,
míg az csodálkozva kapkodta ide-oda a fejét, az ünnepi díszbe öltöztetett
főtéren.
– Sziasztok!
– intett feléjük egy aprócska, fehér alak, aki leginkább egy beszélő hóemberre
hasonlított répa orrával, és hóból készült testével.
Mióta beszélnek a hóemberek? – filózott
Dorian. – Modern technika…
– Olaf
vagyok. Kipróbáljátok Jégvarázs túránkat? Karácsony alkalmából két répa az ára,
és Sven cimbim – paskolta meg Olaf a szán elé befogott rénszarvas fejét –
körbevisz benneteket a téren. Örök élményben lesz részetek! Kérdezzétek csak meg
az előttetek lévő csapatot – intett az éppen akkor kikászálódó, vakítóan zöld
szemű srácra, és dúdolászó barátnőjére.
– Cica,
esküszöm ennek a csajnak rosszabb hangja volt, mint neked. Pedig az nem kis
teljesítmény. És… – hangjuk elhalt, ahogy elvegyültek a nyüzsgő tömegben.
Dorian érdeklődve fordult Celaena felé, ám a lány, már fel is pattant a
fából készült szánra.
– Na,
mi lesz? Meddig várjak rátok? – kiáltott le a fiúknak. Azok megadóan
sóhajtottak, és míg a herceg beült a lány mellé, addig a kapitány elment, hogy
vegyen két répát.
– Errefelé
olyan fura népek laknak… – panaszkodott visszatérve Chaol, miközben Olaf kezébe
nyomott egy csokor zöldséget. – Hiába kérdeztem az eladótól, hány ezüstbe
kerül, folyton csak azt ismételgette, hogy Hodor, Hodor. Közben pedig
megpróbált rámnyomulni az ittas vénlány a tavalyi partiról, és végigtaperolta a
palástomat. Amikor rájött, hogy nincs nálam martinis üveg – ti tudjátok, milyen
az? – akkor arrébb állt.
Miután végre a kapitány is helyet foglalt Celaena másik oldalán,
megjelent egy szőke hajú fiú, és egy törékenynek tűnő, fiatal lány, őszes
csíkkal a hajában. Egy rövid bemutatkozás követően, Kristoff és Anna is
elfoglalta a maga helyét, és megindult velük a szán.
Először a tér bódékkal tarkított részén siklottak keresztül, majd
elhaladtak az óriási fenyőfa mellett, melyen ezernyi gömb függött, azután pedig
lekanyarodtak a korcsolyapálya irányába, ahol boldogan játszadozó gyerekek és
párok csúszkáltak. Nem sokkal később pedig betértek egy hosszú, havas útra, mely
fölött a fák ágai összeértek.
A gallyak végén apró jégkristályok csillogtak. Celaena felemelte a kezét
és végighúzta rajta ujjait, melynek nyomában csilingelő dallam csendült fel.
Hamarosan elértek az út végére, és egy pillanatra megállt velük a szán.
Kicsivel arrébb egy szőke lány, apró kristályokkal hímzett kék ruhában,
és hosszú, áttetsző köpennyel a vállán, éppen egy jégpalotát varázsolt a
semmiből. Ujjaiból színes szikrák pattogtak, és az épület fala
másodpercről-másodpercre magasabbra nőtt, mígnem elérte teljes méretét.
– Ez
pont olyan, mint az otthoni üvegpalota – dőlt előre csodálkozva Dorian.
– Nem
tudom, miről beszélsz – fordult hátra Anna –, de bemutatom a nővéremet, Elsát.
Mázlitok van, láthatjátok, hogyan készíti elő a Jégszállodát azoknak a
vendégeknek, akik éjjel már nem tudnak hazamenni.
Eztán tettek még egy kört, majd
visszaindultak, hogy még a koncert kezdését elcsíphessék. Celaena úgy hallotta
a tömegben, hogy valami közkedvelt együttes lép fel, és mindenképpen ott akart
lenni, hogy maga is meggyőződjön erről.
– Az
ég áldja meg! Hajtson már gyorsabban! – noszogatta Dorian a srácot, amikor a
távolban felharsant a muzsika első dallama.
– Mondtam
már, Kristoff a nevem – felelte mélán a fiú.
– Teljesen
mindegy, csak igyekezzen!
– Dorian,
el fogunk késni! – nyafogott mellette Celaena. – És, ha csak egy perccel is
tovább kell elviselnem ezt az irritáló fruskát – célzott az időközben dalra
fakadó Annára –, esküszöm, hogy kipróbálom rajta Chaol ajándékát – sziszegte,
ám a kapitányon kívül senki más nem hallotta fenyegetését.
Csak egy icipici hó kell, és még
egy jó barát, mert nélküled, nem készül el a hóember...
Celaena kihúzta hajából az egyik tűt, és előrehajolt a lányhoz, csakhogy
mielőtt beledöfhette volna az éles fegyvert, Chaol a karjánál fogva
visszarántotta.
– Megérkeztünk!
Arthur most először örült, hogy
az ő világukat – és népességét – szinte teljesen elpusztította a Villanás. Az
utóbbi hónapokban elfelejtette mennyire gyűlölte az embereket. Ahogy
körülnézett az “állatkerten”, ahová
egy valamiféle különleges portálszerűségen át jutott, komolyan felmerült benne,
hogy inkább visszafordul, megcsappant készlet ide vagy oda. Ám ekkor hirtelen
valami beleütközött hátulról.
– Jaj,
ne haragudj! Nem láttam át ezen az... izén.
Nem valami, valaki. A fiatal lány hosszú, sűrű, szőke haját finom arcába
fújta a szél. Milyen bájos, milyen
törékeny. Arthur elmosolyodott. Talán mégsem megy haza üres kézzel.
– Ugyan,
kedvesem. Az én hibám, nem itt kellett volna szobroznom. Elvonta a figyelmem ez
a… – fordult a tömeg felé Arthur, de úgy tűnt a szavak cserbenhagyták.
A tér közepén egy hatalmas szörnyeteg vonta maga köré a vendégeket. A
fura szerzet mintha egy sas és egy tigris keveréke lett volna: hatalmas,
fehér szárnyak, melynek tollai olyan hosszúak voltak, mint a fiú karja, és
olyan szélesek, mint a combja. Fekete csíkok borították izmos testét, büszke
feje borotvaéles csőrben végződött Szeme akár az éjfél, fekete és
feneketlen.
– Hová
kerültem? – hallotta a mögüle jövő halk, ijedt hangot. Visszafordult a lányhoz,
hogy válaszoljon, de egy másik lány tűnt fel mellette a semmiből és karon
ragadta a szőkét.
– Csak
semmi pánik, csajszi. Az ott egy arashitora. Buruunak hívják, nem harap.
Legalábbis ha nem bosszantod fel – kacsintott Arthur felé az új jövevény. –
Andie vagyok, én küldtem nektek a meghívót.
– Hogy?
De hát hogyan? Honnan ismersz minket? A nagymamám is itt van? – érdeklődött
Szőkeség.
Remek kérdés – gondolta
Arthur. Ez a hely minden itt töltött
perccel egyre furcsább lesz, ideje munkához látni aztán haza menni. Haza.
Már hiányzott neki a laborja, alig várta, hogy új kísérleti alanyokkal térjen
vissza.
– Gyere
velem, mindent elmesélek, és bemutatlak a többieknek – mosolygott a lányra
Andie. – Arthur, hozzád még később visszajövök, de kérlek, fogd vissza magad.
Ez egy karácsonyi buli, csak – tudom, hogy meg fogom ezt bánni, de –
érezd jól magad.
Ez a lány talán még a helynél is jobban összezavarta Arthurt. Úgy
beszélt, mintha… ismerné. Az lehetetlen, és mégis. Mindegy, okkal jött ide,
semmi és senki nem tántoríthatja el céljától. Ismét elmosolyodott. Itt az idő átadni az ajándékokat –
gondolta.
– Várjatok!
– szólt gyorsan Arthur, mikor a két lány elindult volna, és matatni kezdett a
hátizsákjában. – Hoztam egy kis ajándékot – nyújtott egy-egy darabot a sütikből
a két lánynak. – Én sütöttem, saját recept. Megnyugtatlak, még sosem
panaszkodtak, akik kóstolták.
Persze hogy nem, mert miután
megették már nem tudtak beszélni.
A két lány elvette a sütiket és megköszönték, megbeszélték, hogy majd
később találkoznak és elmondják, hogy ízlett nekik, majd elindultak a tömeg
felé. Semmi sem törölhette volna le a gonosz vigyort a fiú arcáról, amivel
Arthur, a lányok példáját követve, belevetette magát a táncoló, nevetgélő tömeg
sűrűjébe, legújabb zsákmányai után kutatva, mint egy éhes, kimért oroszlán.
Yelena és Valek a színes
forgatagot elnézve meglátott egy kissé kétes külsejű pasast, furcsa viselkedése
egyből feltűnt nekik.
– Te,
Valek, az a férfi valóban sütiket adott a lányoknak? Figyeld, most meg micsoda
perverz vigyorral kergeti őket. – Nézzük meg, mi történik ott!
Yelena pár perc múlva utolérte a fiút, majd Arthurhoz lépett és
legbájosabb mosolyát elővéve megszólította.
– Elnézést
kedves idegen, Yelena vagyok. Látom, nagyban lányok szoknyáját kergeti, ezért
hát igazán nem akarok sokáig zavarni, csak úgy tűnik, mintha Ön is most
cseppent volna ebbe a forgatagba és érdekelne, hogy...
– Um,
igen. – Vágott közbe Arthur. Minél előbb el akarta zavarni a lányt, de ahogy
gondolkozott, rájött, végülis pont kapóra jön a tervéhez. – Nézd, itt egy süti,
légy jó kislány és engedj az utamra.
– Látom,
a kedvesség nem az erőssége, de köszönöm a süteményt. – Remek, Yelena elérte célját. Beleharapott az
édességbe és pár falat után megállt. Visszafordult a férfi irányába, aki közben
elindult, és utána kiáltott. – Nem rossz a keverék, de ha kicsit több lenne
benne, sokkal hatásosabb lenne. Ráadásul az ellenmérget is könnyű előállítani. –
Arthur egy pillanatig döbbenten nézett vissza, de aztán nem tett semmit. Erre
most végképp nem volt ideje, világosan látszott, ez a fura lány nem fog egykönnyen
bedőlni neki. Halott ügyet pedig nem kerget. Inkább a másik kettőt keresi meg
és cserkészi le, azok tuti kifekszenek a méregtől.
Yelena visszasétált Valekhez, majd kisvártatva megszólalt.
– Ez
a srác akkora paraszt, hogy fut utána a krumpliföld! Ráadásul mérgezett
süteményt adott annak a két lánynak is. Viszont most, hogy már megkóstoltam,
tudom az ellenmérgét is; mázlinkra pont itt van nálam egy üvegcsényi a
bőrbugyellárisomban. Valek, menj a lányokhoz és add be nekik, tőled hamarabb
elveszik, mint tőlem. Utána pedig nézzük meg, mit reagál rá ez a fickó. Hah!
Kezdődjék a műsor!
Két harmincas éveiben járó,
sármos pasas rohant be a térre, mindketten lihegtek, karót és pisztolyt tartottak
a kezükben, övükre pedig még több fegyver, flaska és egyéb dolog volt
ráakasztva. Elhűlve néztek végig a díszes társaságon, kicsit megrettentek a
látványtól.
– Sejtettem,
hogy ez nem lesz könnyű meló, amikor felhívtak, de arra nem számítottam, hogy egyenesen
a halál torkába küldenek majd – szólalt meg az alacsonyabbik.
– Ugyan,
Dean, tudod, hogy mindenki a halálunkat akarja, biztos csak valamiféle
karácsonyi meglepetés, nem most fordulna elő először.
– A
vámpírokkal, démonokkal, vérfarkasokkal és varázslókkal még simán elbánunk, de
mi a fenét kezdjünk azzal a bazi nagy sárkánnyal ott?
– Az
egy vihartigris – segítette ki bátyát a colos, aki egy két lábon járó lexikon
volt.
– Köszi,
Sammy, ettől most sokkal nyugodtabb vagyok. Hogy a francba nyírsz ki egy
vihartigrist?
– Úgy
érzem, ehhez kevés lesz a karó és a szentelt víz – felelte Sam, majd egy gyors
hátraarccal visszarohant az Impalához.
Dean az öccse után szaladt, egy mozdulattal feltépte a csomagtartót, ami
tele volt különböző puskákkal, karókkal, szentelt vizes üvegekkel, és még egy
tucat dologgal, amiről a legtöbb ember még csak nem is hallott. Néha
feneketlennek tűnt a kocsi hátsó tere, főleg most, hogy a Winchester fivérek
előhúztak belőle két lángszórót.
– Ezekhez
már nehéztüzérség kell – jegyezte meg Dean, ahogy felvette a tartályt a hátára.
Nem vesztegették az időt, alighogy meglátták az első nem emberi lényt,
már tüzeltek is. Egy hóember szaladt velük szembe, kalimpált a kezeivel és
hangosan kiabált, de még mielőtt elérhette volna bármelyiküket is, csak egy
nagy tócsává olvadt. A bódék hamar lángra kaptak, és láthatóan a portál sem
volt tűzálló. Mire a téren lévők észbe kaptak, már késő volt, körbevették őket
a lángfalak.
– Ezzel
is megvolnánk, Sammy. Mégiscsak jó karácsonyunk lesz – Dean mosolyogva szállt
be az Impalába.
Sam elégedetten nyújtózott az anyósülésen, mint aki jól végezte dolgát.
Egy kis dobozért nyúlt hátra, majd Dean ölébe dobta.
– Boldog
karácsonyt, Dean!
Dean látható érdeklődés nélkül dobta vissza hátra a dobozt, de Sam
sejtette, bátyja azért kíváncsi az ajándékra.
– Boldog
karácsonyt, Sammy! – válaszolt, és beindította a kocsit.
Az Impala hangos durrogással hagyta maga mögött a lángokban álló teret.
Magnus karba font kézzel, a
forralt boros bódé falának dőlve, ravasz mosolyra húzta a száját. A Winchester
fiúknak láthatóan nem volt még dolguk Brooklyn főboszorkánymesterével… Nem
vették észre, hogy egy illúzióvilágot pusztítottak el, miközben az igaziban,
továbbra is ugyanúgy zajlott a bál.
Amikor a hangulat a tetőfokára
hágott, egy kisfiú sétált be a térre, ‘50-es éveket idéző ruhákban, ámulva, de
csillogó szemekkel. Egy hosszú, fehér tógás alak kísérte.
– Látod
mennyien eljöttek? – lelkendezett a kisfiú. – Ők mind ünnepelnek!
– Mit
ünnepelnek, kis barátom? – kérdezte a tógás.
– Mit?
De hiszen tudod te!
– Én?
Azt akarod mondani, hogy ők mind…? – ámult el a férfi
– Bizony!
Ha azt vesszük, mind a Te szülinapodat ünneplik!
– Így
görbülj meg? Nahát! Nem is gondoltam, hogy ilyen népszerű vagyok! –
csodálkozott továbbra is a férfi.
Ebben a pillanatban a mellettük álló hatalmas, terebélyes tölgyfáról egy
kis zöld autó kanyarodott le, és suhant el a lábuk között észbontó sebességgel.
És a kormánynál – jól látok? – igen,
egy cincér ült vigyorogva, mellette pedig egy nagyon csinos, mosolygó
bogárlány.
– Thomas,
kis barátom! Talán ők is engem jöttek ünnepelni? – nézett megdöbbenve a kocsi
után a tógás alak.
– Az
úr útjai kifürkészhetetlenek, Krisztus Urunk… – követte tekintetével a kisfiú
is a száguldó autót elmerengve…
A tovarobogó autó utasai
rendkívüli élvezettel figyelték, ahogy a Kéregsztráda hepehupái után egy
tükörsima, fényes felületre gurult velük a Deloren. A gumik talán még sosem
érintettek ennyire sima felületet – nem mintha valaha is elhagyták volna a Nagy
Tölgyet.
Ez most azonban egy különleges alkalom volt. Karácsony. Méghozzá nem is
akármilyen!
Vígan robogtak hát tova, észre sem véve, hogy közben majd feldöntöttek
egy nagydarab, fogatlan óriást, aki a tér legsötétebb zugába húzódva, karján
egy cseppnyi lánnyal figyelte a sokaságot. Lábán összetekert rongyok, fején
lyukas kukássapka.
– Ide
nézzetek, mit hoztam! – sétált feléjük egy szénaboglya hajú, sötét figura,
tenyerében egy marék szaloncukrot tartva. – Teljesen ingyen volt! És van még
belőle!
Az óriás fogatlan mosolyt villantott rá:
– Ku...cu...kor!
Azzal felmarkolt egy ezüstpapírosba csomagolt édességet és egy falással
a szájába tömte.
– Hé!
A Kölyöknek is maradjon, te mamlasz.
Az óriás utálattal nézett a kócos alakra, és gyorsan kikapott még egy
cukrot a markából. Van itt elég, jut
mindenkinek. Elvégre azt mondták, ez valami közös ünneplés, nem?
Lenah feltornázta magát az
ezüstös kéken világító szarvasok egyikére, mely a tér szélén díszelgett. Szívét
melegség járta át. Korábban, a padon ülve még elkeserítette a tudat, milyen
árat fizetett azért, hogy most így és itt lehessen. Akkor csak azt látta, hogy
a világ elanyagiasodott és, hogy az emberek már nem fordítanak annyi időt
egymásra, mint azelőtt, az ő idejében. De most már tudta, hogy tévedett. Látva
a főtéren összegyűlt, egymástól merőben eltérő személyiségű, kultúrájú, fajú tömeget,
akik minden különbözőségük ellenére úgy alkottak egy egészet, mintha mi sem
lett volna annál természetesebb, minthogy egy vihartigris egy tündérrel
táncoljon, vagy, hogy egy android lány egy űrből érkező társával nevetgéljen, tudta,
hogy a szeretet nem veszett ki a világból.
– A
szeretet csírája minden lény szívében ott lakozik – szólalt meg mellette egy
csillámportól csillogó alak. Magnus.
Lenah bólintott. Szemét elfutotta a könny. Öröm és bánat keveredett
egymással. Boldog volt, mert az est folyamán rengeteg fantasztikus személyt
ismert meg – Travist és Abby-t, az ezer fokon égő párost, a komoly, mégis
fantasztikus Éjurat és Pippát, a művészien széplelkű Echo-t, a kedves Lenát, vagy
a szeleburdi Daemon és Katy párosát. A többiekről nem is beszélve.
Másrészt tátongott szívében egy űr. A családé.
– Kicsi
lány – hajolt hozzá közelebb Magnus –, ha valaki, te aztán tudhatnád, hogy a
család több puszta vérrokonoknál. A te helyed ott van – mutatott a táncoló
tömeg felé. – Közéjük tartozol. Közénk. A mi világunkban nincs olyan, akit
valaki ne szeretne, legyen bármilyen. Tudod, az olvasók már csak ilyenek.
Szeretnek minket a hibáinkkal – és esetemben a tökéletességünkkel – együtt. Se
ő – bökött Magnus véletlenszerűen valakire a tömegben –, se ő, se te, se én,
nem lennénk itt, ha valaki nem zárt volna minket a szívébe.
– Igazad
van – törölte Lenah a pulcsija ujjába szemét.
Magnus elmosolyodott. A lány felé nyújtotta kezét.
– Most
pedig gyere szórakozni, táncolni! – noszogatta. – Élvezd ki a családod
közelségét. Csak előtte keressük meg az én fiatal, állóképesség rúnával
rendelkező barátomat.
Ekkor egy erős, határozott hang
harsogása töltötte be a teret:
– Üdvözlünk
Mindenkit a Blogturné Klub Karácsonyi partiján! Köszönjük, hogy egész évben
könnyeket és nevetést csaltok az arcunkra, köszönjük a megannyi felejthetetlen
pillanatot, köszönünk nektek mindent. És most pedig érezzétek jól
magatokat. Kezdődjék hát a mulatság! –
szólt egy szőke hajú lány a színpadról, és a mellette álló huszonegy társa
vigyorogva bólogatott, egyetértésük jeléül.
A vendégek, mintha csak erre vártak volna, feszes sorokba rendeződtek,
és a hangszórókból felharsanó zene első ritmusaira egyszerre mozdultak.
Hullámzó alakjukat piros, arany, kék és ezüst fények burkolták be.
A főteret betöltötte a boldog kacagás visszhangja, mely messze-messze
szállt a karácsony szellemével együtt.
Boldog, Békés Karácsonyt Kívánunk Minden Kedves Olvasónknak!
Szeretettel: Blogturné Klub csapata
